▲ nincs cím, lusta vagyok kitalálni

Ma a buszon üldögélve azt az elképesztő felfedezést tettem, hogy az emberek sétálgatás közben lóbálják a kezüket. Ez tizenhat (majdnem 17 év) alatt eddig nem tűnt fel. És igen ezt most nagyon fontos volt megosztanom veletek.

Ma már hivatalosan is őszi idő volt, ami még inkább arra emlékeztet, hogy hétfőn pótvizsgázok. Ez a blognak azért lesz nagyon rossz, mert ha megbukok (tuti megfogok) akkor a laptopomtól is elbúcsúzhatok, ami után még nem is fájna a szívem, de a kutyám is a megvonási listán van. Nélküle meg nem is tudnék aludni annyira hozzám/szívemhez nőtt. Tehát akkor lehet drukkolni, a csodáért… bár ahogy magamat ismerem totális katasztrófa lesz :s

Igazából nem tudom mire számítsak az új tanévvel kapcsolatban. Nem szeretem a mostani osztályom, de emiatt kár lenne megbukni. Az a baj, hogy az egyedüli lány akivel kijöttem ő is pótvizsgázik, szóval még ha át is megyek akkor sem garantált a siker. Tuti bennem van a hiba, mindig megfogadom, hogy nyitottabb leszek, de minden alkalommal csalódtam és egyszerűen már nem is akarok változtatni semmin. Az osztályom nagyon erős és durva személyiségekkel van tele, néhány embertől szinte már félek. Nyugis vagyok, szinte már félelmetesen szelíd, nem várom el, hogy mindenki kijöjjön mindenkivel… csak kicsit lehetne összetartóbb, mert ha valakinek szüksége van a másikra nem az a megoldás, hogy még egyet bele rúgunk.

Mostanában nagyon hiányzik valaki aki úgy megértene… vagy legalább csak beszélni tudnék anélkül, hogy attól tartanék kiröhög, de még csak esélyem sincs ismerkedni. Nincs bennem semmi különleges, és így senkinek sem kellek… és ez az érzés az iskola  kezdetével egyre erősebb lesz.