Én igazából meghaltam. Ez nem egy bejegyzés csupán a tudatalattid játszadozik veled. NE DŐLJ BE NEKI.
Buu tündérkék! c:
Most egy perc néma csenddel emlékezzünk meg a már két hete elvesztett hajamról. Voltam ugyanis olyan fantörpikus pszichopata, hogy gyengébb pillanatomba egy olló közreműködésével jó 7 centi hajat kaszaboltam le csodás hajkoronám rovására. Papírvágóollóval természetesen, és igen komolyan nem lett egyenes. Picsába.
Sikeresen lerúgtam a picsacipellőm orrát is ez idő alatt. Ami legyünk őszinték igen csak várható volt. A sarka amúgy már nem sarok, mert nemes egyszerűséggel már nincs neki. Esküszöm, ha csiszológépen járkálnék, akkor is szebb végeredményt tapasztalhatnék. Rejtély miért pont a cipőtalpak apokaliptikus szétroncsolását kaptam szuperképességül. De a cipő orr jobban látszott, és észre vettétek a múltidőt? A kisasszony ugyanis lefestette szemtussal feketére, aztán még egy áttetsző lakkal meg is koronázta a végeredményt. És utána rájött, hogy ha fekete körömlakkal festette volna le, az célravezetőbb lett volna. Vagyis most már szép, mint új korában. Nem, nagyon nem.
Hivatalosan is kivégeztem a csitt csitt összes részét. Vagyis igen, titkon erőteljesen reménykedem, hogy valami cuki kis szárnyatlan angyalkába botlok, de persze egy lux sem lenne rossz. Mert hát az obszidián vetekszik a csitt csitt-tel. ((És amúgy enyhén ugyanaz a kettő.)) Vagy ha úgy vesszük Folt és Daemon közül bármelyiket vattacukor felhőkön ugrándozva az örömtől elfogadnám. Vagy mindkettőt egyszerre.
Ezek pedig sütik VOLTAK. Már nincsenek az élők sorában, eddig tisztázatlan körülmények között eltűntek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése