A mai napon az elbaszott tükör jégen akkorát estem, hogy a telefon kirepült a zsebemből.
DE ne siessünk ennyire előre. A napi napon pusztulat sötét és gány téli reggelre ébredtem, Hétfő. Az egy dolog, hogy kimegyek és hideg van... de ilyenkor a ház leginkább egy jól érlelt ementáli sajtra hasonlít... amin az a drága fagyos fuvallat kellemesen akadályba sem ütközve tovább halad. Szóval rohadt hűvös szoba. Úgy megközelítőleg fél órával ébredtem később, mint általában, szóval rekord sebességgel... lófaszt. Nyugiban felöltöztem, sminkeltem, eltöprengtem az élet nagy talányain. Aztán valami csodálatos isteni beavatkozás folytán végül sikerült elindulnom. Még örültem is, hogy milyen szerencse, hogy nincsen jég... picsába. Szóval van jég.
Most képzeljétek el a szituációt, amint én a hegyről meredek leejtőn suhanok a mobilom után az út közepén, mivel az önálló életet élve csúszik magabiztosan a mélybe. Képernyő oldalára esve, természetesen. Egy esetlen és tudatlan ima, isten tudja kihez... félve megnézem: semmi baja. Mármint a képernyőnek. Mert a telefon összes többi része karcos, repedt... de még egyben van. Még jó, hogy nincs fél éve, hogy megvettem! És szerencse, hogy tokban volt, hisz az aaaaannyira (érzed a drámai hatást?) sokat védett, hogy semmi.
Most egy perces néma csenddel emlékezzünk az eddig a széltől is óvott telefonomra. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése